Az egyház hallgatása
Agymosáson estem át! Soha nem jutott eszembe, hogy nyilvánosan
tiltakozzam ezek a hatalmas légi támadások ellen. Azt mondták, elkerülhetetlen
volt; ezt nyíltan közölték a katonaságnál, és az egyházi vezetőség is magától
értetődőnek találta. Legjobb tudásom szerint egyetlen amerikai bíboros vagy
püspök sem fejezte ki tiltakozását ezek a hatalmas bombatámadások ellen. Az
ilyen kérdésekben való hallgatás, különösen az amerikai püspökök nyilvános
testülete esetében, a jóváhagyás megpecsételését jelenti… Biztos vagyok benne,
hogy fellelhetők valahol olyan egyházi dokumentumok, amelyekben a modern háború
civil áldozatait gyászolják, és biztos vagyok benne, hogy a hatalmon lévő
egyházfők elő fognak huzakodni azal, hogy az egyházi tagságuk mellett erkölcsi
útmutatást is nyújtottak. Márpedig én ott voltam, és elmondhatom, hogy az
egyházban tanusított erkölcsi hozzáállás az ellenséges civilek elleni
tömeg-bombázással kapcsolatban teljesen érdektelen volt, néma és korrupt
leginkább – a legrosszabbkor, ezeknek a cselekményeknek a vallási elismerését
jelentette, hogy elkövetőiket felmagasztalták, mint engem is.
Bukás papként
Az a tény, hogy nem beszéltem a civileket ért iszonyatos rombolásról, egyet
jelentett Jézus és a papság megtagadásával. Hiroshima és Nagasaki egy olyan
világban és egy olyan keresztény egyház mellett történt meg, amelyben feltették
a kérdést – amely az emberiséget erkölcsi értelemben arra készítette fel, hogy
megtegye, és megítélje az elképzelhetetlent… Én, mint a Nagasaki repülőgép
katolokus pilótája, egy olyan kereszténység utódja voltam, amely már 1700 éve
megtorlással, gyilkossággal, kínzással, a hatalom és kiváltságok és erőszak
alkalmazásával volt összeköttetésben, mindezt a mi Úrunk nevében… Az ember azt
gondolhatta volna, hogy ,papként, az apácák éredekében az atombomba ellen
léptem fel. (Aznap három katolikus apácarendet pusztítottak el Nagasakiban.)
Azt is gondolhatták volna, hogy mintegy a katolus erölcsi értékrendszer
alapjaként javasoltam, hogy a katolikusoknak nem volna szabad katolikus
gyerekeket bombázni. Nem szólaltam fel.
Amit a háború művel
Lelkészként gyakran léptem azoknak a fiúknak a világába, akik
valamilyen háborúban elkövettett tettük miatt vesztették el az eszüket.
Emlékszem egy fiúra, aki részt vett a japán városok bombázásában. Tinian-sziget
kórházában volt, a teljes idegösszeroppanás szélén. Elmesélte, hogy egy
alacsonyan bombázó akcióban vett részt, a város egyik fő utcájába repült,
amikor éppen maga előtt meglátott egy kisfiút az utca közepén, aki gyermeki
csodálkozással figyelte a repülőgépet. A férfi tudta, hogy néhány másodperc
múlva a gyermek halálra fog égni a napalmtól, amit már kioldott.
A Kegyelem az én feloldozásom
Igen, tudtam, hogy civileket
pusztítottak el. Mégsem tartottam
egyetlen beszédet sem a civilek meggyilkolása ellen azoknak a katonáknak, akik
ezt tették. Látja, ezért nem fogok én az Ítélet Napján igazságosságot várni. A
kegyelem az én feloldozásom.
Közös gonosztett és személyes bűn
Az a tény, hogy
valójában nem voltam azokon a repülőgépeken, amelyek atombombát dobtak Hiroshimára és Nagasakira, irreleváns az
erkölcsi hozzáállás szempontjából a huszadik században. A modern háborút és az
elnyomást különbző személyek hosszú sora vitte véghez, mindenki aprólékosan
elvégezve saját feladatát, anélkül hogy közben munkája végeredményét tekintetbe
vette volna. Nincs olyan gonosztett, amely ne a személyes bűnösség eredménye
lenne… Éppen annyira felelős vagyok, mint az a katona, aki dárdáját Krisztus
oldalába döfte a Kálvárián. Azért jöttem Hiroshimába és Nagasakiba, hogy
vezekeljek, és hogy bocsánatot kérjek a japán néptől, a Nagasaki hitközösségtől
és Istentől.
McCarthy atya, görög katolikus
pap, évtizedekig a béke hirdetésén fáradozott. 1992-ben Nobel Béke Díjra
terjesztették elő. A George Zabelkáról szóló film, A vonakodó próféta
(The Reluctant Prophet) a következő honlapon megtekinthető: The Center for Christian Nonviolence.
További cikkek a szerzőtől: